Esemény: Vivicittá Városvédő Futás, 2019
Sosem szerettem futni, mert nem voltak sikerélményeim. Pár éve kiderült, hogy egy betegség miatt jót tenne, ha rendszeresen sportolnék, azon belül pedig kifejezetten a futást ajánlotta az orvos. Próbáltam mindenhogyan rászokni a futásra, de sehogy nem ment. Ekkor jött az ötlet, hogy a VONESZO-val az adománygyűjtésnek egy új formáját próbálnánk ki – a nagykövetekkel való adománygyűjtést. Mint az egyik ötletgazda, szívesen „teszteltem” a módszert ☺ A kampányolás, a felkészülésem megosztása izgalmas, új színfolt volt az életemben, mely megtanított arra, hogy egy idő után már nem is az összegyűjtött összeg számít, hanem a jó cél. De ezen belül is a személyes élményeim, motivációim megfogalmazása.
2 nagyobb tanulságot fogalmaztam meg. Az egyik az önkénteskedésemhez kapcsolódik: hajlamos vagyok azt hinni, hogy ha gyermekotthonba látogatok, akkor én adok, én viszek valamit. Erre az önközpontú felfogásra felszabadító volt rátekinteni, s elengedni. Hiszen mennyi élményt fel tudok sorakoztatni, amikor kaptam, tanultam, megérintődtem, nevettem a gyermekotthon látogatása folyamán. Hálás vagyok, hogy ennyi mindent kapok feltétel nélkül az önkénteskedés folyamán. A másik tanulság a futással kapcsolatos, mely folyamatosan alakul azóta is: a mozgás eme formája a nagy kihívás számomra, mely egy erősen fejlesztendő területre világít rá: a türelem és kitartás. Hosszú hónapok okos, következetes készülése segít abban, hogy végül odaállhass a rajtvonalhoz. Nekem a 2019-es Vivicittán 10 km volt a „lehetetlen”, azóta már emeltem a távokat. Köszönöm VONESZO-nak a nagyköveteskedés lehetőségét, hogy a verseny napján egy családias, megtartó közösség vett körül, s mely elindított egy hosszú, futkorászós úton!
/Dreiszker Zsóka/
